Tatabánya mai formájában Magyarország egyik legfiatalabb nagyvárosa. 1947-ben négy település (Bánhida, Felsőgalla, Alsógalla és Tatabánya) egyesülésével jött létre. Fejlődését meghatározta az Alsógalla-bányatelep is, de később Tatabánya is. A város hosszú, több száz éves múltra tekint vissza.
A kezdetek
Bánhidát először 1288-ban említi írott forrás, akkor ez a település volt a környék központja, a tatai vár tartozéka, bár ez a vidék már a kőkorszak óta lakott volt. A várnak, illetve a sokáig királyi, majd érseki székhelyű Esztergomnak, és a szintén jelentős Komáromnak is vitathatatlan volt a gazdaságélénkítő hatása; nem sokkal később létrejött Alsó- és Felsőgalla, és megjelentek a kézművesek is. Ez megalapozta a mai iparvárost.
A török hódítás és következményei
A törökök a 16. században tűntek fel a térségben, és így a következő száz évet ők, illetve a reformáció határozták meg. A tizenöt éves – vagy más néven hosszú – háború (1591/1593 – 1606) a dunai Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom összecsapása volt a Magyar Királyság területén, melynek több híres ostroma is sújtotta a térséget. Mivel a települések a Budát Béccsel összekötő útvonalon feküdtek, az összes arra járó hadsereg nyomot hagyott a vidéken (beszállásolás, portyázás). A törökök kiűzését követően a környék az Esterházy családhoz került, akik katolikus németeket és szlovákokat telepítettek be. 1785-ben Alsógallának 640, Felsőgallának pedig 842 lakosa volt. Ekkor váratlan fordulat következett be, ugyanis szénlelőhelyeket találtak a térségben.
A bányászat kezdete
A bányászat először kisipari módszerekkel zajlott, majd 1891-ben megalakult a Magyar Általános Kőszénbánya Társulat, melynek segítségével elkezdődött a korszerű, nagyipari termelés. Az első csille szenet 1896 karácsonyán hozták fel az új bányából. Ennek hatására a vidék rohamos fejlődésnek indult: megugrott a lakosság száma, sorra épültek a munkásházak, és a bányát további üzemek (cement és téglagyár) települése követte. 1902. szeptember 16-án az addig Alsógallához tartozó bányatelep önállósodott és 1903. május 1-től lett a neve Tatabánya. A vidéken az ipar mellett a kulturális élet is virágzott; többféle újság is megjelent, illetve színjátszó körök, egyesületek, és dalárdák is működtek.
Tatabánya szimbólumát, a Kő-hegyen található óriás Turul-szobrot, (mely Európa legnagyobb fémmadara) 1907-ben avatták fel. Az emlékműtől nem messze található a Szelim-barlang, mely régóta népszerű kirándulóhely, és amiben a legenda szerint a törökök közeledtekor a lakosság elrejtőzött.
Háború, sztrájk, fejlődés és újabb háború
Az első világháború nem nagyon vetette vissza a települések fejlődését, bár 1917-ben, az egyre romló körülmények és a növekvő nehézségek miatt komoly sztrájkra került sor a bányászok körében.
„A Tatabányán 1917. május 12-én kitört és öt napig tartó sztrájk úgyszólván teljesen lerontotta a hatóságoknak akkoriban már amúgy is gyenge tekintélyét.” […] „A statárium május 12-én kihirdettetett. Május 13-án a karhatalom megerősítése végett további 1000 katona és 500 csendőr jelenik meg a telepen.” […] „Május 15-én összeül a rögtönítélő katonai bíróság és meghozza ítéletét az előállított hét munkás felett. Az ítélet agyonlövetés általi halálra szól.” […] „A helyzet borzalmas volt. Megoldhatatlannak látszik a konfliktus, amelyben szembekerült egymással egyfelől a törvény szigora, másfelől az akarata mellett elszántan kitartó munkásság” […] „Két és fél napon át a legizzóbb hangulatban folyt a rögtönítélő bíróság vizsgálata és ítélkezése, amikor végre május 17-én a munkásság egyik vezetője — utalva a halálraítélt munkások megkegyelmezésének lehetőségére — sztrájkban álló társait a munka felvételére hívja fel. A felhívásnak megvolt a kívánt eredménye.” […]
Forrás: Szabó László: Nem csak az ipar kenyere… A 100 éves tatabányai szénbányászat krónikája, Tatabánya, 1994.
A tanácsköztársaság 1919 augusztusi bukását követően a megemelt munkaidő és a szakszervezeti vezetők letartóztatása miatt, szeptember 6-án a bányászok tüntetésbe kezdtek. Ennek leverése végett, a kivezényelt csendőrök tüzet nyitottak a tömegre, aminek következtében többen életüket vesztették. A tragikus esemény miatt vezették be 1951-ben szeptember 6-át mint az Országos Bányásznapot.
A fejlődés ezután sem állt meg. A lakosságszám tovább növekedett, csaknem megkétszereződött és újabb aknákat nyitottak meg a bányában. Ezt a fellendülést a második világháború szakította meg. 1944. október 13-án bombatámadás érte a bányát, december 26-án pedig megérkeztek a szovjet csapatok Tatabányára. A német katonák Bánhidára vonultak vissza. A harcok egészen 1945. március 23-ig folytatódtak és jelentős károkat okoztak.
Egyesülés: megszületik a mai Tatabánya
Annak ellenére, hogy már az 1920-as évektől többször is felmerült az egyesülés, végül csak 1947. október 10-én került rá sor. A települések lakossága ekkor érte el a 39.000 főt, mely csaknem duplája volt az 1910-es adatoknak. Az egyesülést hátráltatta, hogy bár Bánhida, mely a háborúban a legsúlyosabb károkat szenvedte, kezdettől támogatta az összeolvadást, a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező Alsógalla nagyon sokáig ellenezte. Ennek oka, hogy a község vezetői féltek, hogy a kevésbé fejlett települések hátráltatják és „visszahúzzák” őket a fejlődésben.
A háborút követően hamar újraindultak a környék bányái és üzemei, melyeket folyamatosan bővítettek. Ez megint csak a lakosság ugrásszerű növekedésével járt. A lakosság az 1980-as években érte el a csúcsot, a 80.000 főt. Már 1948-tól szóba került a megyeközpont áthelyezése is (Esztergomból), melyre Tata és immáron Tatabánya is esélyes volt. Tatabánya 1950-ben lett Komárom-Esztergom megye új székhelye.
Tovább fejlődik a bányászváros
Tatabányán 1949 januárjában indult bányásziskola, melyet szeptembertől Péch Antal Aknászképző Technikumnak és Péch Antal Bányaipari Technikumnak neveztek el. Ugyanezen évben készültek el az első panelházak is, amelyeket élmunkásoknak utaltak ki. 1950-től nagyszabású városrendezési munka kezdődött, melynek célja az volt, hogy az új várost kivigyék a bányaművelés területéről. A döntést indokolta az is, hogy a régi városközpont nagyon megsüllyedt, ezért egy új városközpontot, gyakorlatilag egy új város kellett építeni.
Tragédia a bányában – a Bányanap törvénybe iktatása
1950. december 30-án egy sújtólégrobbanás, majd ezt követően egy szénporrobbanás történt a XII. aknában. 81 bányász vesztette életét. A katasztrófa nagyon súlyos elégedetlenséget váltott ki a bányászok körében (bérrendezés, normacsökkentés). Egyes források szerint ez is közrejátszott a Bányásznap törvénybe iktatásában. Tatabányán a bányászat 110 éve alatt összesen 570 bányász vesztette életét balesetekben. Ezeket legtöbbször nem is a körülmények, hanem környezeti tényezők okozták.
Azonban Tatabánya továbbra is fejlődött, növekedett, virágzott: áruház és gyermekápolónő-képző is települt a városba, ahová folyamatosan települtek át a megyei szervek is, így 1952-ben a Megyei Tanács, három évre rá pedig a bíróság is itt foglalt helyet. A rengeteg betelepülő ellenére magas volt a munkaerőhiány, így 1952-ben 3000 fegyencet (köztük rengeteg politikai elítéltet is) a város közelébe telepítettek át. Őket a bányákban dolgoztatták.
Az 1956-os forradalom Tatabányát sem kerülte el. Több, halálos áldozatot követelő sortűz történt októberben és decemberben. Október 28-án megalakult a Munkástanács, miközben ugyanezen a napon kifosztották a kiszabadult rabok a BM főosztályt; az igazolványokkal és rendőrruhákkal a nagy részük elhagyta a várost. A termelés lelassult és sztrájkok követték az eseményeket.
A fiatal város azonban hamar talpra állt a forradalom és sztrájk után. 1959-ben szabadtéri színpad létesült, egy évvel később pedig önállósult a helyi bányamentő állomás is. Ezt újabb infrastrukturális és ipari fejlesztések követték és újra fellendült az új városközpont építése is.
Bánya balesetek és bezárások
1964. december 4-én újabb szerencsétlenség történt. A XV/a aknában műszakváltáskor sújtólégrobbanás miatt 26 bányász vesztette életét. Annak ellenére, hogy az 1970-es évek elején érezhető jelei voltak a visszaesésnek (csökkenő tanulói és dolgozói létszám), a fejlődés az 1980-as évekig lényegében töretlen maradt. 1978. február 16-án ismét bányakatasztrófa történt; ezúttal a XII/a aknában, ahol 26 bányász vesztette életet, 19 fő pedig megsebesült.
Az általában vízbetörések miatti akna bezárások ellenére sorra nyíltak az éttermek, szállodák és iskolák. 1982-ben a 40 órás munkahét mellett az autópálya is elérte Tatabányát. 1983 volt az első veszteséges év, rá két évre a bányászat pedig már a térség vízbázisát (Tata forrásait is) veszélyeztette. Az anyagi veszteség tovább növekedett. Bár még ma is hatalmas szén és bauxitlelőhelyek találhatóak a város környékén, a tatabányai szénmedence 1987. augusztus 14-én befejezte működését. A rendszerváltás magával hozta a bányaüzemek maradékának felszámolását, a város (1991-től megyei jogú város) iparszerkezete is átalakult, és ma már elsősorban alkatrészgyártó üzemek működnek Tatabányán.
A bányászatra az emlékművek és egyes településrész-nevek mellett még a Szabadtéri Bányászmúzeum emlékeztet bennünket.
Forrás: https://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/03/31/magyar_iparvarosok_iv_tatabanya
